Ismerj meg!

Gyerekkoromban állandóan a családfánkkal nyaggattam a nagymamámat. Már akkor odavoltam a régi történetekért, jobban foglalkoztatott a mi volt, mint a mi lesz, és örültem, ha maradt valami kitölteni való misztikus-romantikus hézag. (Később az első munkám egy családfatörténet kutató cégnél volt fordítóként… mondjuk ott nem voltak nyitottak a saját ötleteimre, folyton a valósághoz ragaszkodtak.) Azt hiszem, a családtörténetünk volt az első dolog, amit papírra vetettem, külön novellákkal az egyes, érdekesebbnek tűnő szereplőkről. Aztán kiderült, hogy akármilyen érdekes életet is éltek, nem volt köztük sem boszorkány, sem alakváltó, vagy ha igen, hát azt olyan ügyesen titkolták, hogy nem maradt fenn semmilyen dokumentálható bizonyíték sem utánuk. Szóval el kellett kezdjek saját történeteket írni, mert az a magabiztosság, ahogy a látható világot egész világként értelmezzük, számomra sosem volt kielégítő. Valószínűleg ezért szeretem a legendákat, a misztikus helyeket, az elnéptelenedett házakat, a sötét erdőt, a régi romokat. És ezért is félek tőlük egy kicsit.

Az álmodozó részemet azonban sokáig elnyomta a gyakorlatias oldalam. Egyszerűen nem tűnt logikus lépésnek nekiállni regényt írni, amikor az embernek annyi más dolga van. Tehát szép csendben naplót írtam, igaz, itt is kikerekítve az izgalmasabb vagy viccesebb részeket. Meg leveleztem – őrült levélforgalmam volt egy időben. Megcsináltam mások beadandóit, de ez persze titok. Kommunikáció szakot végeztem, és olyan munkát kerestem, ahol írhattam is. Egy rövid ideig még újságot is vezettem harmadmagammal. Aztán elmentem egy dekorációs nagykereskedésbe dolgozni – ennek ugyan semmi köze az íráshoz, de az ottani bemutatótermekben minden évben kétszer fantáziavilágokat keltettek életre a dekoratőrök. A sárkányok és a tündérek és mindenféle elvarázsolt lény egyre hangosabban kalapálták belülről a szívemet.

És még mindig nem írtam igazán, még mindig nem hagytam magam, még mindig eltelt egy csomó idő, mert én már csak ilyen makacs jószág vagyok. Olvasni viszont olvastam, mert az mindig is nélkülözhetetlen volt számomra – egy ültő helyemben, rendszerint éjszaka, és még mondja valaki, hogy ez nem egy egészségtelen függőség. Emlékszem, a kisbabámmal voltam már otthon, és furcsamód imádtam a hajnali felkeléseket, amikor még sötét és csend volt, és csak egy földgömb szórt némi halványkék fényt szét a szobában. Akkor gondoltam először Tartodra és Firtosra, és úgy, ahogy régen a családfámnál, itt is elkezdtem kitölteni a mondáik között lévő hézagokat. Lassan előléptek az ikrek is a képzeletbeli függöny mögül, én meg azon kaptam magam, hogy egész délelőttöket sétáltatom a gyereket a parkban, miközben ismeretlen emberek uralják a gondolataimat. Úgyhogy egy nap végül feladtam az ellenkezést, és mivel már annyit noszogattak, nekiültem leírni a történetüket.

Ha még ennél is többet szeretnél megtudni rólam, olvasd el ezeket az interjúkat, amiket az Aranymosás Irodalmi Magazin készített velem az Illangókról és a Rókatündérről!